Reggeli után elbúcsúztunk a ház lakóitól, útravalóra még kaptunk egy jótanácsot, hogy érdemes megnézni egy kis öblöt, ami csak egy kilométerre van a háztól. Megtaláltuk, érdemes volt arra menni. De indultunk is az első tervezett programra, a Hasting cseppkőbarlanghoz. A barlanglátogatásnak két fajtája is létezik, a hagyományos, ami kövezett ösvényen zajlik, és idegenvezetéssel jár együtt, illetve egy nehezebb változat, amikor kúszni-mászni is kell. Mi az első változatot választottuk, az idő rövidsége miatt is, hiszen nem szántunk 3-4 órát a barlang megtekintésére. A pénztárban megvettük a belépőket, amelyek mind a barlangba belépésre feljogosítottak, mind a központ mögött található termálfürdő használatára. Gondoltuk, a fürdőt inkább a barlangtúra után hagyjuk, de sietnünk is kellett, hogy a 11 órás túrát elérjük. Nem kellett félnünk, hogy lemaradunk, rádión odaszóltak, hogy hányan jövünk, így a maradék 4-5 kilométert nyugodtan vezethettük a kissé sáros úton. A barlang maga kb. másfél kilométer hosszú, illetve az általunk látogatott része. De maga az idegenvezetés nem tetszett. Kicsit gagyinak tűnt, amit talán nem is vettünk volna zokon, de a belső világítás már tényleg idegesítő volt. Egy rakás szép cseppkő között vagy, és a vezető elemlámpával mutogatja a legszebbeket… Szóval nem hiszem, hogy nekünk semmi sem elég, de egypár lámpával többet is be lehetett volna szerelni. Érdekes volt még valami a barlangban. Ugyebár a cseppkövek hosszú évezredek alatt nőnek meg akkorára, ahogy most láthatóak. Volt viszont egy fekete lerakódás a köveken, és ilyennel még nem találkoztunk. Bizony, az erdőtűzek által keletkezett korom a talajon keresztül a cseppkövekre rakódik.
Visszafelé jövet benéztünk a fürdőbe, de kiderült, hogy csak egy szabadtéri medencéről van szó, ami a hideg miatt nem nagyon vonzott minket. Annál inkább a medencétől induló ösvény, ahol egy nagyon jól kiépített gyalogutat találtunk. Nagyon sok helyen az ösvény nem is ösvény, hanem egy fapalló, azért, hogy ne taposd le a növényeket, meg persze vannak részek, ahol sokszor latyakban kellene gázolni, és így egyszerűbb száraz lábbal megúszni. Illetve még valami. Itt nagyon komolyan veszik, hogy a kerekesszékkel közlekedők minél több helyre eljussanak, és néha csak azért lankásabb az út, hogy mozgássérültek is közlekedhessenek rajta. És ezalatt nem csak a középületeket, zebrákat kell érteni, hanem a turisztikai látnivalókat is.
Következő cél volt a Tahune Airwalk. Ez egy erdő, ahol építettek egy gyalogútat, ami közel 40 méter magasan fut, így „kézzel fogható” közelségbe kerül a lombkorona-szint. Hallottuk a helyiektől az értetlenkedést, hogy mi szükség volt erre, amikor ez nem természetes dolog, merthogy miért nem az erdőben, a normális magasságban kirándulnak az emberek? Én meg azt mondom, hogy érdemes kipróbálni, mert lenyűgöző a látvány. Gondolj csak bele: ha az utcán sétálsz, mit látsz mondjuk egy 13-15 emelet ház tetején? Semmit… Mondanom sem kell, hogy kerekesszékkel is fel lehet jönni a légi ösvényre.
Sajnos, a déli útvonalra ennyit szántunk, úgyhogy sötétedéskor indulnunk kellett Port Arthur felé.
Ehhez persze át kellett haladnunk Hobarton (már másodszor), de egy rövid kitérőt tettünk Richmond felé. Ez a kisváros az első városka volt, amit (német) telepesek építettek fel az 1800-as évek első felében. Azóta is megmaradt a hangulata. A főútcán helyes kis boltok sorakoznak, van egy öreg homokkő híd, és itt található Ausztrália legrégebbi katolikus temploma. Persze vaksötétben értünk oda, minden zárva volt, de így is kaptunk valamit a hely szelleméből.
Következő megálló Dunnaley. Itt egy nagyon finom haltálat ettünk frissen fogott tengeri herkentyűkből, valamelyik prospektusban olvastam, hogy nem szabad kihagyni. Elég későn érkeztünk Port Arthurba, már kilenc is elmúlt, és ez elég nagy fejtörést okozott a szálláskeresés alprojektben. Ugyanis az itt található hotelek/motelek mind zárva voltak. Nincs 24 órás portaszolgálat, szépen elmennek haza aludni, főleg a téli időszakban, úgyhogy nem volt ember, aki kiadott volna egy szobát nekünk. Elkeseredésünkben el is mentünk 4-5 kilométert, amikor megláttunk egy B&B táblát, és a házban égett a villany. Igaz, hogy a tábla alatt az volt kiírva, hogy nincs kiadó szoba, de azért bekopogtunk. Egy idős hölgy jött ki, és mondta, hogy nem ad ki szobát, mert a férje meghalt és a temetést intézte, úgyhogy most a téli időszakban nem foglalkozik a szobakiadással. Mondtuk, hogy nagyon fáradtak vagyunk, kértük, akkor legalább segítsen, hogy hol találhatnánk szállást. Valószínűleg szimpatikusnak talált minket, mert egy perc gondolkozás után azt mondta, hogy jól van, maradjunk; az emeleti szobák közül meg válasszuk ki, amelyik tetszik, maradhatunk.
Másnap reggel újra baconos rántottát ettünk, itt is ez volt a menü. Megint kaptunk útravalót (mint a mesében), hogy hol találunk egy szép öblöt, meg egy barlangot. Az öbölhöz megtekintéséhez persze egy kisebb túrát kellett teljesíteni, de megérte.
Kropi
folytatás következik…
