A Ritmusgyár

Bár a blogot már egy ideje írjuk, és hét éve már Kenguruföldről jelentünk, mégis vannak olyan történetek, amelyekről nem esett szó, pedig fontos részét képezik életünk egy-egy periódusának.

De mielőtt belevágnék a történetbe, egy találós kérdés: melyik ausztrál együttes mutatja fel a következő igazán impozáns lemez-értékesítési adatokat: 17 arany-, 12 platina-, 3 dupla platina- és tíz többszörösen platina lemez, összesen 23 millió eladott DVD és hétmillió eladott CD lemez? Kicsit segítek, nem a kemény rock irányában kell keresni.

A történet húsz évvel ezelőtt kezdődött, mikor pár óvóbácsinak tanuló fiatal az egyetemen zenekart alapított, és kitalálták, hogyan lehetne zenével és mozgással fejleszteni az óvodásokat. A módszert nemcsak a gyerekek kajálták, hanem a szülőknek is bejött, és – ahogy mondani szokták – beálltak sorban a kasszához megvenni a lemezeket és koncertjegyeket.  1991 óta 39 videó/DVD készült el, és Anthony, Greg, Jeff és Murray sorra hódította meg az újabb és újabb korosztályokat. Ne felejtsük el, ebben az iparágban nemigen lehet nosztalgialemezt eladni, és három évente újabb korcsoport kell megnyerni!

A fiúk folyamatosan koncerteztek, tévé műsorokat készítettek, lemezeket vettek  fel, és kirobbantak az erőtől. Megmondom őszintén, mielőtt Ausztráliába jöttünk nem is hallottunk a Wigglesről. Mondjuk ebben az is benne van, hogy nem mi voltunk a megcélzott célközönség, de persze szép lassan belenőttünk, illetve a gyerekek tették ezt.

 Megvettük az első Wiggles DVD-nket és Bendő minden reggel őket kérte, őket akarta nézni mesefilm helyett. Jött a rock’n’roll a fiúkkal és a hűséges társaikkal: Tollkard kalózkapitánnyal, Dorothy-val, a dinoszaurusszal, Henry-vel, a polippal és Kópé kutyával. A koncertlemez megmutatta, milyen komoly meló van ebben az üzletben, minden egyes számot külön koreográfiával nyomnak, miközben hihetetlen sokat ugrálnak és rohangálnak a színpadon. Ez a mennyiségű mozgás a megcélzott korosztály szintje, ők azok, akikben benne van a Duracell, és ők azok, akik minden dalt a mozgást tökéletesen utánozva pontosan elénekelnek.  A szövegekben ne keressünk szépirodalmi mélységeket, a dalszövegek gyerekeknek íródtak és az ő „problémáikról” szólnak, úgy mint „készítsünk gyümölcs salit ma”, vagy „Zsupsz be a nagy piros autóba!”, vagy a „forró krumpli”. Nem akarok mutogatni más gyermekdal-szerzőkre, de – és tartsatok bunkónak ezért -,  sosem értettem meg azokat a gyermekdalokat, amelyeket csak egy felnőtt ért meg a téma vagy a szövegben lévő utalások miatt.

Van még egy érdekesség: a Wigglesnek egyszerűen nincs szomorú vagy szomorkás dala. Minden daluk vidám. Most mondhatod nekem, hogy az élet sem vidám, hát a gyerekeknek sem lehet csak „szirupos-vidám” dolgokat adni. Ez szerintem nem igaz, mikor adnál vidám dolgokat a gyermekednek, ha nem 3-4 éves korában? Igenis tanulja meg, hogy az élet szép!

Ennyit általánosságban a zenekarról, jöjjön a személyes rész. Szóval Bendő imádta az első pillanattól, hogy megismerte. Rázta magát a tévé előtt, otthon énekelte a szövegeket (mikor még angolul sem beszélt) és folyton Wiggles matricát kért jutalmazásképpen. A kedvenc párnáján a Wiggles van, a játszószoba dekorációjába belopóztak a piros-kék-sárga-lila színek és az ismert karakterek. Azt mondtuk magunkban, itt az ideje, hogy elmenjünk egy koncertre! Szerencsére éppen jöttek Melbourne-be, így rögtön le is csaptunk a jegyekre, irány a Rod Laver Arena (ahol hétvégén lesznek az Australian Open döntői)!

A koncert teljes kudarc  volt. Nem számunkra, hanem Bendőnek. Nem, a fiúk jól nyomták, ismert dalok voltak, jó koreográfiák, de míg minden más gyerek rázta magát, tapsolt és hangosan énekelt, Bendő csak nézett tágra nyitott szemekkel és külsőleg úgy nézett ki, mintha nem akarná elhinni, hogy amit eddig a tévében látott, az létezik a valóságban. Vagy egyszerűen túl sok volt az új inger, erős a fény, hangos a zene? Nem tudjuk meg soha, a koncert után nem tudott semmi olyan indokot felhozni, hogy megértsük, mi történt a fejében.  Hazamentünk, és ugyanúgy ugrált és táncolt  a tévé előtt, mintha mi sem történt volna.

Nem erőltettük a témát, de azért akartunk adni „még egy esélyt” neki, így miután Dani megszületett, úgy döntöttünk, hogy veszünk jegyet és most már négyesben ellátogatunk egy Wiggles koncertre. Egész napos program lett belőle, merthogy Geelong-ban volt, az egyik sportcsarnokban, ami értelemszerűen nagyságrendekkel kisebb, mint az előző aréna. Gondoltuk, az hogy közelebb vagyunk a színpadhoz csak növeli a (táncos)kedvet. Nem így lett. A történet szinte ugyanúgy megismétlődött. Kerek szemek, „no mozgás”. Dani pár hónaposan jobban élvezte a hordozóban Ágira kötve a bulit, mint Bendő. Újabb csalódás, és utána megintcsak mintha mi sem történt volna, otthon újra követ / utánoz minden mozdulatot, énekli a dalszövegeket. Aztán ahogy Bendő oviba került egy újabb „csatorna” nyílt meg a Wiggleshez, hiszen napközben néha hallgatnak zenét, úgyhogy a csapat iránti elkötelezettség nem lankadt. Csak el kell(ett) fogadni a tényt, hogy az élő műsort nem választjuk.

A bölcsi-oviban (merthogy Dani és Bendő ugyanabba az intézménybe jár) a fiúknak ma volt az első olyan foglalkozásuk idén, amelyet a Ritmusgyár biztosított. A Ritmusgyár Melbourne-ben és Sydney-ben szervez a gyerekek részére táncos foglalkozásokat  különböző helyszíneken 15 hónapostól 8 éves korig. A weboldalukon felsorolt szabadon látogatható helyszíneken kívül óvodákban, bölcsikben is szerveznek foglalkozásokat az oda járó lurkóknak. Természetesen az egyes korcsoportok más és más foglalkozást igényelnek, így Dani és Bendő külön csoportba jár. A lényeg, hogy a tánc és a mozgás iránti szeretetük már most látszik, a foglalkozások után teljesen fel vannak töltődve, és azonnal rázzák magukat (és a rumbatököt) ahogy valahol zene szólal meg.

Kropi