Igaz, már egy hónapja történt, mégsem lehet kihagyni a blogból az első közös nyaralásunkat. Eddig nem „mertünk” útrakelni a kölykökkel. A „meréshez” persze meg kellett várni a jó időt, illetve nem szándékoztunk rögtön repülős úttal melegebb tájakra vonulni (értsd ezalatt mondjuk Queenslandet). Mindenképpen autós utazást akartunk és a Lorne-ban, a Nagy Óceáni Úton megrendezésre kerülő „Mólótól a kocsmáig” úszóverseny épp kapóra jött. A hangzatos nevű úszóverseny hasonlatos a Balaton-átúszáshoz vagy az öböl-átúszáshoz, csak ezt a hideg óceánban rendezik az ausztrál nyárban, januárban. A versenyről nem is írnék többet, részletes leírást a másik blogom, a www.triXL.blog.com tartalmaz.
Mivel a versenyt szombati napon rendezték, ezért arra gondoltunk, hogy egy hosszú hétvégét lehetne eltölteni a környéken, tehát induljunk péntek reggel, és két éjszakát alszunk valamilyen jó kis szálláson. A jó kis szállást azonban nem olyan egyszerű megtalálni ha éppen az év leglátogattabb hétvégéjén akarsz megszállni adott településen. Bár novemberben ismert volt, hogy januárban ide fogunk jönni, már nem volt elérhető szállás Lorne-ban. És környékén. Azért sikerült egyet találni 15 kilométerre, de aztán a verseny előtt egy héttel megejtett telefonhívással kiderült, hogy hiába fizettük be a szállás teljes díját még novemberben, választhattunk a teljes, befizetett összeg visszatérítése és egy 40 kilométerre lévő szállás között. Mivel semmiképpen sem szerettük volna kihagyni ezt a hétvégét, belementünk a cserébe, így Skenes Creek festői kilátással kecsegtető szállását vettük célba.
A péntek reggel jól indult, már előző este bepakoltuk a cucc nagy részét a kocsiba, a ruhákon kívül kis ágy-sátor Daninak, ágyrács Bendőnek, hogy senki se szenvedjen hiányt. Az első etap Rowville-Geelong, hiszen ekkora gyerektől nem lehet elvárni, hogy egy három órás utat kibírjanak szaladgálás nélkül. Reggel akkor indultunk, mikor Dani másodszor ébredt, addigra minden készen állt.
Csak egy kis kitérő. Dani és Bendő este hét körül fekszenek, s míg Bendő óramű (és Villám) pontossággal 7:05-kor kel, Dani fél hat és fél hét között valamikor. Azonban amint befejezi a reggeli zabkásáját megy vissza aludni, és egy átlagos napot figyelembe véve még nyolcig-fél kilencig tovább durmol. No, ezt a második felkelést akartuk mindenképpen megvárni, addig Bendő is megette a maga nutellás lepényét, meg mi is felhörpintettük a reggeli kávénkat.
No, minden kölyök a helyén, cucc a csomagtartóban, szép napsütéses időben indultunk el. A gyerekek bámészkodtak és egy-egy látványosságnak, értsd ezalatt egy-egy színesebb autónak vagy komolyabb kamionnak nagyon megörültek. Aztán uncsi szakaszok is jöttek, ekkor énekléssel meg játékokkal próbáltuk múlatni az időt. Geelongba a kedvenc barkács áruházunknál, a Bunningsnál álltunk meg. Az a jó ezekben az áruházakban, hogy mindig van gyermek-sarok – ebben most sem tévedtünk -, így a lurkók mászhattak fel, s alá, csörömpölhettek a xilofonnal, meg hasonló gyermekszívet megdobogtató tevékenység iránti igényüket élhették ki. Miután a csapat lefáradt, visszapattantunk a kocsiba és megcéloztuk Lorne-t, abban bízva, hogy már fel lehet venni a másnapi verseny részvevőinek adott információs-ajándék csomagot. Ebben persze tévedtünk, de azért jó volt szemügyre venni a pályát, meg mivel a csapat meg is éhezett, egy pizzát is beujítottunk, aztán jött az utolsó, legrövidebb szakasz Lorne és a célállomás között.
Ha még nem hallottál Skenes Creek-ről, akkor az nem véletlen. Mindössze pár utcányi település, azok nagy része is földút. A hely egyetlen látnivalója a kempingje, ami a főút (Great Ocean Road) és a homokos tengerpart között fekszik, ami alapvetően errefelé is ritka. Szóval reggel, mikor kimászol a sátradból/lakókocsidból nem kell átmenned az úton, máris strandolhatsz vagy szörfözhetsz. Csak a gumiruhát ne felejtsd el.
A szállásunk a falu felett, az erdőben volt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az óceánra, mármint azoknak, akik az első sorban kaptak helyet, mi „csak” a völgyre láttunk rá, igaz, az is szép volt. A faház, amit béreltünk – ők fellengzősen villának hívták – egyike volt annak a kilenc háznak, amit egy elég dimbes-dombos erdőben szórtak szét. A mi házunk – a völgy felől – több méteres lábakon állt, senkivel sem volt közös falunk, így igazán háborítatlanul nyugalomban volt részünk. Kipakolás után egy adag madáreleséget találtunk a konyhában, úgyhogy – tasmániai tapasztalataink birtokában – biztosak voltunk abban, hogy estefelé vendégeink lesznek.
Dani termésetesen alszik még délutánonként, így egy csendes pihenőt engedélyeztünk neki mielőtt megcéloztuk a strandot. Általában fel szoktam készülni adott helyből mielőtt valahova utazunk, most is tudtam, mi merre, de egy dolognak nem mentem utána: milyen hideg az óceán ekkortájt. Leértünk a partra, elég felhős is volt, de mindenképpen meg akartunk mártózni. No, ebbéli elképzeléseim kettő másodperc alatt foszlottak szét, ami alatt a jobb talpamat ért dermesztően hideg vizről elindított ingerületet a közel két méterrel magasabban lévő agyam feldolgozta. Innentől kezdve engem nem lehetett meggyőzni, maradt a homokban futkosás,
homokozás,
az is csak tisztes távolságra a hullámoktól. Zárójelben jegyzem meg, a hétvége után megnéztem a vízhőfokokat és mosolyogva olvastam, hogy idén érezhetően melegebb az óceán, lévén, hogy az év ezen szakaszában 16 és fél fok az átlagos vízhőmérséklet, na ja, az ide érkező hullámok egy része az Antarktisz felől indul.
A szállásra visszaérkezésünk után vacsoraidőben természetesen megérkeztek a vendégek is pár kakadu és színes papagáj várta, hogy ők is kapjanak a konyhában tartott madáreleségből.
Az éjszaka sajnos nem volt nyugodt. Bendőnek az új hely furcsa volt, többszor is felkelt, aztán kiderült ,nem csak az új hely okozta a gondot, lázas is lett, épp a nyaralás első napján…
Másnap reggel a csapat szokásos időben kelt – tudod, vannak dolgok, amik nyaralás alatt sem változnak -, így egy kis reggeli játék is belefért azelőtt, hogy a versenyre elinduljunk. Szerencsére mi a jó irányból jöttünk Lorne-ba, nem volt semmi forgalom, hiszen a résztvevők nagy része Melbourne-ből jön. A verseny pikk-pakk lezajlott, az én korcsoportom délután egykor indult, amikor perdig eljöttünk a városkából, akkor az utolsó csapat harcolt a hullámokkal.
Délutánra – mivel a strandos program szóba sem jöhetett Bendő betegsége miatt – dinó kiállítást tervetünk be. Nagyobbik fiúnk mostanság dinoszaurusz-lázban ég, így kapva-kaptunk az alkalmon, hogy ellátogassunk Apollo Bay-re, ahol a világot megjárt dinó-kiállítás található. A kiállítás érdekes volt, de neki a dinoszauruszok olyan színes, hatalmas lények, amelyek a rajzfilmen futkosnak, így az itt kiállított csontvázak nem hozták lázba, bármennyire is komoly tudományos jelentőséggel is bírnak. Az ajándékboltban vásárolt dínós pecsét persze maradéktalan elégedettséget váltott ki. A faházban vacsoraidőben természetesen újra megetettük a vendégségbe hozzánk érkező madarakat, és a szokásos esti rutin után – az előző éjszakához képest – kicsit nyugodtabb éjszakánk volt.
Hogy repül az idő, már vasárnap reggelre ébredtünk, és utazunk is haza, így a szállást egy gyors bepakolás után el is hagytuk, majd közös reggelire neveztünk be Apollo Bay egyik reggelizőhelyén. A kaja nagyon jó volt, a gyerekek élvezték a ki-be járkálást, ugyanis amíg a reggelinket kihozták, a két kópé a vendéglátóipari-egység két ajtaján felváltva próbált meglógni a helyiek és nyaralók által alkotott közönség legnagyobb tetszésére. A reggeli után már mindenki készen állt egy kis túrázásra, így megcéloztuk Otwayt, az égig érő magas fák és a dinoszauruszok otthonát. Az első tasmániai utunkon már volt hasonlóban részünk, amikoris sétálni voltunk a lombkoronák magasságában, de szűkebb hazánkban – Victoriában -, még nem éltünk át hasonlót. Az út elég kanyargós volt, lévén, hogy egy hátsó úton mentünk, de csakhamar elértük a nemzeti park bejáratát. A kocsit leparkoltuk, s mivel éppen sütött a nap, mindenki csak egy szál pólót vett fel, bár egy kis szél lengedezett.
A főépülettől aztán elindultunk lefelé az erdőbe. Pont, amit vártunk: harapnivaló levegő, mohás,magas fák, jól kialakított ösvények. Aztán a térkép szerint egy mellékágon dinó-kiállítás volt „megépítve”. A fák közül elő-előbukkantak kisebb-nagyobb dinók,
amelyek természetesen teljesen lázba hozták az arra fogékony lurkóinkat, főleg az idősebbiket.
És képzeld, a végén még T-Rex is volt! Döbbenet!
A dinóösvény után érkeztünk meg a fő attrakcióhoz, a magas ösvényhez.
A fémszekezetet 12 oszlop tartja, a talajszínttől 24-40 méteres magasságban lehet rajta sétálni, és valóban új élményt ad, rajta sétálva egy más szemszögből látod a világot, de legalábbis ezeket a gyönyörű fákat.
Az „égi ösvény” pár helyen elágazott, van rajta egy torony, amivel még magasabbra merészkedhetsz, de természetesen az egész teljesen biztonságos, nem kell félni, hogy kiesel belőle, az építmény elméletileg 280 km/h-ás szelet is ki kell, hogy bírjon. Az egész turistaút érdekesen van kiépítve, ugyanis, amikor elhagyod a „fém ösvényt”, a visszaút a szerkezet alatt vezet, így rögtön lehet viszonyítani, milyen magasan jártál pár perccel előbb.
No, ha eddig nem volt részetek izgalomban, akkor most majd lesz. Minket pont itt kapott el a nyári zápor. Az egész túra legalacsonyabb pontján. Gondolhatod, mit éreztünk. Mivel Dani kocsival volt, ezért beneveztünk egy komoly „babakocsival hegymászás” versenyszámra. Dani ugye félig fedve volt az árnyékolóval, de a lábára neki is jutott az esőből. Én meg, mint aki a hegyoldalon ekézik, toltam a kocsit ahogy bírtam. Ági közben Bendőt kapta fel, lévén ez tűnt a leggyorsabb helyváltoztatási megoldásnak. Mi, Danival pár perccel előbb érkeztünk fel a hegyre, mint Ágiék, amikoris döbbenten szembesültem vele, hogy kicsi fiúnk a nagy izgalom ellenére – életében először – elaludt a babakocsiban, a nagy „Mecsek rallyban”. No, ilyet még nem pipáltam, dehát minden jó, ha a vége jó, úgyis azon filóztunk, hol fog Dani aludni, merthogy az autóban sem igazán szeret. Probléma megoldva. A büfében vettünk ebédre valót – stílusosan rántott dínódarabokat krumplival -, majd megvártuk, hogy elálljon az eső és visszamentünk a parkolóba, az autóhoz.
A hazaúton már nem történt semmi érdekes. A hátsó úton jöttünk, így a Nagy Ócáni Út lenyűgöző szépsége helyett a praktikusan széles Princess Highway kilométereit faltuk reménykedve abban, hogy a lurkók alszanak egyet a hosszú úton.
A hétvége minden nehézsége ellenére jól sikerült, megmutatta, hogy mire figyeljünk oda, ha legközelebb útra indulunk a kölykökkel. Valószínűleg a harmadik éjszakától már minden rendben lett volna, de nincs „ha”, most csak ez a rövid útazás játszott be, ebből próbáltuk kihozni a legtöbbet. Az úszóversenyt sikerült teljesíteni, a gyerekek dínós élményekkel gazdagodtak, kakadukat és papagájokat etettünk az erkélyen és kirándultunk Victoria egyik legszebb erdejében – ki kívánhatna élményekben gazdagabb első nyaralást?
Kropi
