A mai napon ér véget az 2012-es Ausztrál Nyílt Teniszbajnokság. Tudom, hogy sokat hivatkozok erre a versenyre, de hogy ezt megértsd, arra gondoltam, hogy összefoglalom nekem/nekünk mit is jelent ez a verseny.
Mielőtt Ausztráliába jöttünk, nem sok időt töltöttünk teniszmeccsek nézésével a tévében. Igaz, hogy gyermekként teniszeztem (egy évet), de mivel szinte csak a futásról és a falazásról szóltak az edzések, ezért el is ment a kedvem az egésztől. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mint afféle rosszcsont gyereknek két balasetem is volt ezalatt a teniszpályán, így kilenc évesen leszűrtem a következtetést: ez a sport nem nekem való. Évek teltek el, aztán gimis koromban megint játszottam párat, és kb. harmincas éveim elején is, de aztán mindig hosszú évekre a szekrény aljába került az ütőm.
Ebből a látens tenisz-szeretetből zökkentett ki minket az „Open”. 2005-ben január végén érkeztünk Ausztráliába, a verseny utolsó hétvégéjén, így először a 2006-os versenyre tudtunk kilátogatni. Az egész magával ragadott minket. A buli, hogy a meló után kivillamosozol a Melbourne Parkba, ahol másik 10-20 ezer ember ugyanúgy azért megy, hogy jól érezze magát. A sportteljesítmény, amit a világ legjobb játékosai mutatnak. És persze nem utolsósorban a játék szépsége.
Az évek múlásával a jól ismert arcok vissza-visszatértek. Szinte régi ismerősként üdvözöljük Nadalt, Federert, a Willams lányokat, Sarapovát, hogy csak nagy neveket említsek. Többen a mostani kiemeltek közül itt tűntek ki először, így elmondhatjuk, hogy láthattuk, ahogy „kinőtték” magukat. Baghdatis 2006-ban, Tsonga 2008-ban itt játszott először Grand Slam döntőt, a mostani világelső, Novak Djokovic itt nyert először tornát a négy nagyból. És érdekes látni, hogy mennyit változnak ezek az emberek, ahogy siker eléri őket. Van, akinek könnyű volt az indulás, hiszen a ciprusi Baghdatis egy olyan városban játszotta a döntőjét, ahol a világ – Athén utáni – második legnagyobb görög kolóniája ér.
De volt, akinek nem volt visszhang nélküli a kezdet, hiszen Djokovic az ausztrálok nagy kedvencét, az akkor már háromszoros győztes Federert búcsúztatta 2008-ban és mindezt úgy, hogy a teljes stadion a svájcinak szurkolt. Érdekes ez a melbourne-i közönség, ugyanis – és nemcsak a teniszben – általában a gyengébbnek szurkolnak, őt biztatják. Győzelmek ide vagy oda, volt olyan, hogy még Federer ellenfelének is szurkoltak, mikor F. minden versenyét megnyerte, csak azért, hogy ne legyen annyira egyértelmű (unalmas) a meccs.
A versenyzők természetesen köztünk járnak, ma pl. szembe jött velünk Andy Murray az egyik bolt előtt, és aki korán kel – és nyitott arra, hogy „celebeket vadásszon”- , az jópár híres teniszezőt láthat, amikor a Yarra parton kocognak reggelenként.
A mérkőzéseket a Hetes csatorna délelőtt tizenegytől az esti mérkőzések végéig közvetíti, és bizony ez azt jelenti, hogy megtörtént, hogy hajnalig követhetted az eseményeket a tévében. A Foxtel Sport ennél is tovább megy, a verseny első hetén délelőtt 11-ig az előző napi versenyeket ismétlik, 11-től az adott napiakat, szóval nem nehéz tenisz-függővé válni. Ebben a két hétben – legalábbis Victoriában – a világ (és Ausztrália) hírei háttérbe szorulnak a teniszverseny híreihez képest.
Ez az év pedig a minőségi teniszt nézve jó ideig kiemelkedő lesz. A férfiaknál az első négy kiemelt (a világranglista első négy helyezettje) jutott be az első négybe. Nagy szavakkal élve álom-mérkőzések döntöttek arról, hogy ki játsza a döntőt. A világelső Djokovic Murray-t (4.) verte drámai csatában, míg Nadal (2.) Federert (3.) búcsúztatta. Igy a világranglista első két helyezettje között dől el az idei verseny. Azért nem mondom azt, hogy dőlt el, mert bár kettő és fél órája játszanak a fiúk, még csak 1:1 az eredmény.
A nőknél Victoria Azarenka (3.) élete első Grand Slam-jét nyerte Sharapova (4.) ellen, és ezzel a világranglista élére is ugrott.
Az igazi „feelinget” persze a személyes jelenlét adja, ott lehet átélni a drámákat, amely egy izgalmas mérkőzés jelent. Most kérdezhetnéd, miért olyan nagy szám a tenisz? Miben különb más sportokhoz képest? Megmondom. Illetve megmondom, hogy én miért gondolom. Először is egyéni sportágról szól, ahol a játékosok nemcsak fizikai, de komoly mentális kihívás előtt állnak. Szerválni mindenki tud, mármint az ide bejutó játékosok közül, akik a sportág krémjét jelentik. Csavarni, lecsapni, tenyerest, fonákot is úgy tud ütni mindenki, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Persze van, aki 200 felett tud szerválni, gyilkos a fonákja vagy szórja az ászokat, de az igazi kihívás, hogy a – férfiaknál – három-négy órás meccseken elkerülhetetlen holtpontokon hogyan lendülnek át. Ha háromszor egymás után a vonalon kívül, attól kettő miliméterre pattan a labda, ha a vonalbírók a mérkőzés feszült pillanatában bekiabálják, hogy kinn volt, aztán kiderül, hogy mégsem. És ez előfordul minden meccsen, s csak az adott versenyző mentalitásán múlik, hogy mit reagál. Djokovic nehezen bírja a melbourne-i forróságot, 2009-ben azért adta fel a mecsset (40 fokban) mert nem kapott levegőt. A pénteki elődöntőn – bár este játszották – egy hasonló helyzet adódott. Látszott rajta, hogy a nagy futás közepette azzal harcol, hogy ne essen össze, hogy elég oxigént bírjon a szervezetébe beszippantani, szinte kóválygott az ember.
Még a legnyugodtabb játékosok is beszólnak ilyenkor a bírónak, nemhogy a temperamentumosak. Az idei versenyen volt, hogy Baghdatis annyira felhúzta magát az egyik meccsen, hogy négy teniszütőt tört szét. Nem úgy, hogy a mecs folyamán amikor rossz kedve volt akkor összetört egyet-egyet, hanem leült, és a kezében lévő ütőt a földhöz vágta, ami persze összetört. Aztán emberünk mivel még mindig nem nyugodott le belenyúlt a táskájába, és a még a nejlonban lévő ütőt kivette és komoly „pöröly-kalapácsozó” mozdulatokkal darabokra aprította. Aztán megint benyúlt a táskába és jött a következő – még csomagolásban lévő – ütő. Rossz volt nézni, de izelítőt adott arról a mentális nyomásról, amit a több órás rohangálás mellett el kell viselni ahhoz, hogy naggyá válhass.
Miért jó még a tenisz nekünk, nézőnek? Mert sosincs lejátszott meccs. Ez több mindent jelent. Először is, senki sem védett. Igaz, hogy az első húsz kiemelt szépen el van osztva a táblán, ami azt eredményezi, hogy a legjobbak minél később találkoznak egymással, de számos esetben „ismeretlen” versenyző miatt esnek ki egykori (és jelenlegi) világelsők akár az első vagy második körben. A másik értelmezése a „sosincs lejátszott meccs”-nek az, hogy a játék szabályai szerint sosem tudod, mikor van vége a meccsnek, ki is a győztes. Ha kosárlabdában a két csapat között negyven pont különbség van a végső sípszó előtt egy perccel, akkor mindenki tudja, hogy ki fog nyerni. Hiszen egy perc alatt nem lehet annyi pontot dobni, hogy megforduljon az állás. Ha a száz méteres síkfutáson kilencven méternél valaki húsz méterrel vezet, az nagy eséllyel győzni is fog. A teniszben másképp van. Lehet, hogy két szettet már elvesztettél és a harmadikban 1:5 az eredmény, de az esély megvan rá, hogy visszaküzdöd magad, és ha megnyered ezt a szettet – és megnyered a következő kettőt -, akkor akár nyerhetsz is. És jópár meccs ezt mutatta, hogy a meccs adott pontján akár mindkét versenyzőnek volt rá esélye, hogy megnyerje a mérkőzést, de az utolsó pillanatban megrettentette a lehetőség, esetleg fejben nem volt még kész a győzelemre. És egy-egy kilátástalan játszma megnyerése demoralizáló tud lenni az ellenfélre, akiben ilyenkor megkérdőjeleződik a saját teljesítményébe vetett hite. Szóval egy jó teniszmeccs messze nem csak arról szól, hogy vissza tudod-e ütni úgy a labdát, hogy egy fehér vonalak által határolt területre pattanjon elsőnek. A kérdés, hogy képes vagy-e azt elhinni, hogy neked is sikerülhet, és mindehhez meg tudod tenni a szükséges lépéseket.
Persze lenne még pár érdekes adat és megélt emlék, ami mind-mind árnyalná a képet, hiszen – azokat az éveket leszámítva, amikor Dani vagy Bendő pár hónapos volt – minden évben kimentünk a versenyre, de legyen mára ennyi elég, ezért szeretjük, ezért jó a tenisz – szerintem.
Kropi
